Piros Gomb

*Porcelán*

A lámpák fényei zavaros, értelmetlen táncot jártak a szeme előtt. Ment, mert mennie kellett, vitték a lábai, de a tudata belefulladt az elméjét borító füstbe. Halk, andalító zenét játszottak valahol, és ő nem tudta eldönteni, hogy a fülével vagy a képzeletével hallja-e. Csak ment előre, mert vitték a lábai.

Szürke rongycsomó reszketett a járdán, és ő egy pillanatra azt hitte, hogy csak ő látja, de nem. Szaténlepelből előbújó, meztelen lábfejek doboltak a hideg betonon. Pislogott párat, de a látomás megmaradt. A szőke lány ott ült a járda szélén, dúdolta a dalt, amit ő egész életében hallott, és reszketett az őszi hidegben. 

Közelebb lépett hozzá, de a lány nem nézett fel rá. Leszegett fejjel ült, járt a lába, és nem vett tudomást róla.

- Jól vagy? – hajolt oda hozzá, mire az befejezte a dúdolást, de a reszketése megmaradt. Felemelte a fejét, és a lámpák fényének félhomályában nézett fel rá. Az arca nem tükrözött érzelmeket, csak nézte az alakot, aki odabotladozott hozzá.
- Jól vagy? – ismételte meg a fiú a kérdést, és leguggolt a lány mellé. A haja csak néhány milliméterre volt az arcától, de nem érezte az illatát.

Újrakezdődött a dúdolás, és a lány elvette a tekintetét róla. Újra visszatért a meztelen talpak csattogásának hangja, és ő hirtelen megint úgy érezte, hogy csak képzelődik. De annak a dalnak léteznie kell. Mindig hallotta.

- Mit csinálsz itt? – fordult újra a lányhoz, aki erre egy pillanatra megállt a mozgásban, és maga elé suttogta:
- Élek.

Ahogy meghallotta a hangját, megrémült. Hirtelen félni kezdett, és csak menekülni akart. A dalt akarta. De csak magának. 

A sarokról visszanézett, és még egyszer az emlékezetébe véste a meztelen talpak csattogásának hangját.

×××

Földbe gyökerezett lábbal állt a kirakat előtt, és összeszorult a szíve. Szóval csak képzelte. 

Porcelánból készült, életnagyságú baba állt a szeme előtt. Piszkosszőke haja a válláig ért, meztelen talpai a kirakat padlóján nyugodtak. A háttérben szürke szaténlepel lógott, de ő ezt nem vette észre. A baba arcát nézte, a mosolyt, ami szétterült rajta. Csak képzelte… A lányt, aki azt a dalt dúdolta. Az egyetlent, aki rajta kívül ismeri azt a dallamot.

Hátat fordított, de most nem nézett vissza. Nem volt miért.

×××

Végigsietett az utcán, a dal pedig ott járt a nyomában. A lámpák fényében úszó utcán nem volt egy lélek sem, de valakinek hallotta a hangját. A dúdolását.

Befordult a sarkon, és megtorpant. A lány ott ült a járdán a szaténlepelben, és járt a lába. Néhány másodpercig csak nézte, de azután elindult felé. Beszélnie kellett vele. A lány tudomást sem vett róla, de ő elé állt, és megszólalt:

- Ki vagy?

Az felnézett rá, de a mosolynak, amit azon a babán látott, nyoma sem volt az arcán.

- Ő – felelte a lány, és a kirakatra mutatott. A lány hangját hallva újra félelem költözött a szívébe, de ezúttal nem menekült. A kirakatra nézett, de a baba nem volt az üveg mögött, ő pedig úgy érezte, megőrült. A lány dúdolt tovább, ő pedig lerogyott elé.
- De hiszen az egy baba! Ott egy baba állt eddig!
- Én vagyok – felelte a lány.
- Te? – Döbbenten bámulta a félhomályba burkolózó arcot, és igyekezett felfogni a szavak értelmét. – Te nem lehetsz egy baba. Te élsz.
- Élek – bólintott a lány, majd felemelte a fejét, és odafordult hozzá. – De olyankor baba vagyok. Amíg össze nem törnek…

Ez túl sok volt neki. Felállt, és elmenekült. Újra.

×××

Napfényes délelőtt volt, és ő ott állt a babával a játszótéren. Megvette… Egész éjszaka egy percet sem aludt. A dal egyre hangosabban szólt, és képtelen volt lehunyni a szemét. Reggelre tudta, hogy össze kell törnie a babát. Akarja azt a lányt. Beszélnie kell vele. Nem éjszaka, nem félhomályban. Most.

Felemelte a kalapácsot, és lesújtott vele. A porcelán csörömpölve hullott darabokra, és mire észbekapott, ott állt előtte a lány. Nem éjszaka, nem félhomályban. Látta minden porcikáját a nappali fényben. De valahogy fura érzése támadt… Nem volt benne biztos, hogy ez az a lány, akit ő a járdán ülve talált meg.

A lány felemelte a fejét, ránézett, és elmosolyodott. Úgy, ahogyan akkor tette, amikor baba volt.

És ekkor… életében először csend volt. Eltűnt a dal. 

Ő pedig csak menekülni akart.

- Köszönöm – mondta a lány, és közelebb lépett hozzá. – Most veled lehetek.

Ő pedig öntudatlanul, félig ájultan mondta ki a szavakat:

- Nem kellesz.

Síri csend állt be közéjük, a lány arca pedig eltorzult. Próbált még közelebb lépni hozzá, de ő csak hátrált előle.

- Nem kellesz – mondta ki újra, a lány pedig megtorpant, majd leszegett fejjel megszólalt.
- Összetörtél. Most pedig nem kellek.
- Te nem ő vagy – mondta gépiesen, és hátat fordított a lánynak.

Kisétált a játszótérről, miközben a lelke háborgott. Csak el akart menni, minél messzebb tőle. Elfelejteni. Ő nem ezt a lányt akarta. Nem ilyennek képzelte.

Nem vette észre, hogy ahogy egyre távolabb ért, egyre hangosabban csendült fel valahol mélyen benne egy másik dal. Ami megint csak arra várt, hogy valaki megszakítsa.

Elég szar dolog, amikor a valóság megajándékoz egy nyaklevessel. Erőszakosan kitép az álomvilágodból, és az arcodba vágja, hogy elhagytad őt. Ezzel pedig arra késztet, hogy újra elmenekülj előle.

Mindig megfogadom, hogy összeszedem magam, hogy nem hagyom, hogy beszippantson a saját kis fekete lyukam. De valahogy mindig túl közel sodródom hozzá, és csak azt veszem észre, hogy már megint abban lebegek. A feketeségben. Azután a valóság megtalál, és kezdődik az egész elölről. Tudom, hogy jobb lenne megbarátkozni vele.

"Hello Valóság, leszünk barátok?"

Ő pedig vidáman a tenyerembe csapna, és elkényeztetne. Abba a hitbe ringatna, hogy jó nekünk együtt. Közben pedig szép lassan bekebelezne. Rohadt áruló.